Anno még a '90-es évek közepén, ha nagyritkán a Filmgyárban jártam, módomban volt megkóstolni a helyi menza kínálatát, ami csapnivaló volt. Sorba nem nagyon kellett állni az ennivalóért, mert aki tehette, inkább otthonról hozott magának, vagy kiugrott kaszinótojásért a közértbe.

 Ezek után nagy megváltás volt, amikor a TV2-vel szinte egyidőben új konyhás érkezett, aki nemcsak kifestett, hanem alapjaiban értelmezte át a munkahelyi menza fogalmát. Terítőt rakott az asztalokra, modernizálta a konyhát, bővítette az ételsort és az adagokat, de mindenek előtt főzött. Finomakat. És az emberek sorban álltak, már nem mentek ki a közértbe ezt-azt kínjukban összevásárolni, és leszoktak az ételhordós hazairól is. A betérő vendég ritkán úszta meg leves-főétel-savanyúság-édesség nélkül. Legfeljebb ha már nem bírta szuflával, inkább fölvitte az irodába a palacsintát, vagy a sütit, hogy aztán alig leülve, a gyors e-mail ellenőrzés után már tömje is magába a finomságot.
 Na, én ebben az időben ebédeltem itt rendszeresen. Aztán ez az idő sajnos hamar elmúlt, az adagok kisebbek lettek, a bevezetőárak felemelkedtek. Érthető, a költségek magasak, a befektetés nem kevésbé, a vendégek meg úgysem tudnak máshová menni meleg ebédért. Ezek után már én is kevesebbet ettem ezen a menzán, aztán kevesebbet jöttem a környékre is.

 Az utóbbi időben úgy alakult, hogy megint a Róna utcába vetett a sors, és megfordult a fejemben, hogy talán változott a konyha, hátha jött egy fiatal, világmegváltó szakács, tegyünk egy próbát. Barátaim mondták, ne tegyem, inkább egyek, mást, mert a Joe Falattól csak hasmenést kapok. Hittem nekik, de azért kacérkodtam a gondolattal, hogy érdemes lenne kipróbálni. Így hát tegnap náluk ebédeltem.

 Jó érzés volt újra betérni a megszokott falak és fagyiszínű paravánok közé, keresve a régi arcokat a pult mögött, vagy a pénztárban. Sajnos őket nem találtam, de mostaniak legalább olyan kedvesek és közvetlenek. A szakácsfiún látszott, hogy nem nekem mondja el először, hogy pulyka pöri, meg nokedli, de nem volt türelmetlen egy pillanatig sem, inkább segítőkész. A menü választékosnak tűnt, volt két leves és hét főétel, a vegáknak kelkáposztafőzelékkel és tejszínes gombás pennével kedveskedtek. A húsimádok választhattak pulykát, főtt marhát, sertés májat, csirkecombot.

 Az ételekhez érkezvén már kicsit szűkösnek tűnt a táblán feltüntetett választék, pedig minden volt, de valahogy furcsán. Zöldbableveshez nem volt kedvem, a burgonyakrém leves viszont ígéretesen nézett ki, és választottam mellé egy fél adag galuskás pulykapörköltet. Nagyon ki voltam hegyezve az édességre, még emlékeimben felsejlettek az itt fogyasztott palacsinták, csokis sütik, somlóik finom íze, de lelombozott a pulton elém táruló isler-linzer kettősének látványa. Nem mutattak rosszul, de látszott rajtuk, hogy nem itt a konyhán, sőt, talán még csak nem is a kerület valamelyik pékségében, netán cukrászdájában sütötték, sokkal inkább azt éreztem, hogy reggel kinyitottak néhány műanyag csokoládés tartós sütit. Ehhez nem volt kedvem.

 Leültem egy szép világos, ablak közeli asztalhoz és nekiláttam a levesnek, amihez kaptam néhány pirított kiflikarikát rászórt sajttal. Szerencsére nem volt tűz forró, pont megfelelt a hőmérséklete. Tippeltem, lesz-e benne kis burgonyadarab, de inkább csak valami összecsomósodott sűrítő-anyagot találtam benn, de az is lehet, hogy porból készült, és nem keverték el rendesen. Ennek ellenére a leves finom volt, tudtam volna enni belőle még egyet.
 A puklya pöri már nem volt ennyire meggyőző. Éreztem ugyan hogy eszem valamit, azt is hogy pulykát, de közepesnél nem tudott jobbat felmutatni. Pedig igényem lett volna rá, mert más étkezést nem terveztem délutánra. Sótlan volt, és semmilyen. A nokedli sem emlékeztetett az otthonira, de még az napköziben megszokottra sem. Előnye volt, hogy nem főtt szét, volt tartása, és a mérete is megfelelt, de ízhatásában teljesen felejtő.

 Ha a Róna utcába megyek marad inkább a házi koszt, vagy veszek egy salátát a szomszéd bolt hűtőpultjából.

 2009. október 21.

 A levesért és a fél főfogásért 900,-Ft-ot fizettem a kasszában ülő kedves hölgynek.

 Korábban autóból már kinéztem magamnak, hogy a Dohány- és Akácfa utca sarkán lévő Aranytálca önkiszolgáló éttermet egyszer jól kipróbálom, de valahogy sosem voltam ott ebédidőben, vagy ha mégis, épp siettem. Teltek múltak az évek, és valahogy nem került rá a sor, hiszen kinek is van ideje munka közben kiugrani a város másik végében lévő étterembe egy paradicsomlevesért, vagy egy grízestésztáért?! Na nem is nekik találták ki ezt az étterem-műfajt, hanem sokkal inkább a környék irodaházaiban (BKV, pótdíjfizetési osztály, talált tárgyak osztálya, stb.) dolgozóknak, a néhány átutazónak, és az ebédidős taxisofőröknek, közeli lakóknak. De láss csodát, ma úgy alakult, hogy végre „kezembe foghattam” az Aranytálcát. A szépen, bordó-pirosra festett ablakkeretek már messziről hívogatnak, és a benti enteriőr sem okoz csalódást, sőt, meglepően modern. Szép tiszta, világos és áttekinthető a vendégtér, kóstolásra hívogatnak az ételek. A mosdón látszik, hogy rendszeresen takarítják, van folyékony szappan, melegvíz és papír kéztörlő, a wc pedig mindenben passzol hozzá, alapterülete kényelmes.
 A kiszolgáló hölgyek kedvesek és készségesek.

 Kettő óra körül tértem be és még két leves, két főzelék és vagy három-négy főétel közül lehetett választani, plusz a különböző rántott cuccok, hús, gomba, sajt, bélszínroló, és a vegákra is gondolva, szójafasírt, valamint barnakenyér is van a választékban. Mai édességkínálatuk: somlói galuska, Marlenka süti (kétféle), meggyes piskóta saját öntetével.

 Első fogásnak legényfogó levest kértem, amit akkora mélytányérba mert a kedves kiszolgáló hölgy, hogy mindjárt meg is ijedtem. Volt benne minden, marhahús, nem keményen, de azért még-rágni-lehessen-kicsit-állagú, zöldség bőven, mindenek előtt zöldborsó, mintha tudnák, hogy azt nagyon szeretem. Nem volt forró, nem égettem meg vele a nyelvemet, de azért egy kicsivel melegebben jobban esett volna a mai hideg, szeles és esős időben. Másodiknak vajas galuskát (nokedlit) rendeltem kukoricás-kapros csirketokánnyal. A levesadagot látván ebből csak felet mertem bevállalni. Szintén hideg volt, de nem kértem utólagos melegítést a mikróban, bár biztos szívesen megtették volna a hölgyek. A csirke omlós volt, a kukorica édes és eléggé kapros, jól mutatott a tányéron, viszont kicsit sótlan. A nokedli sajnos nem nyerne nálam egy nagy nemzetközi nokedli- és galuskafesztiválon, de a menzán nincsen rá több rossz szavam. Desszertet már régóta nem kérek előre, inkább beállok a sorba még egyszer, hátha nem fér be. Nem is döntöttem rosszul, nem tudtam már enni semmit, pedig a meggyes piskótával nagyon kacérkodtam. Majd legközelebb. Biztos nem ma ebédeltem náluk utoljára.

 2009. október 13.

 Kólával együtt alig fizettem többet 1.000,- forintnál